„Csak minden ötödik ember nem gyilkolna.”
A múlt heti -nagy port kavart- kísérlettel kapcsolatban elmélkedtem, eszmét cseréltem másokkal, amit most megosztok veletek.
Először azon döbbentem meg, hogy a dolog francia keletű, és nem egy újabb elmebeteg német innováció. Nyilván ezen kevesen gondolkodtak el, amikor volt más indok is a megrökönyödésre (hihetetlen, a mai ember mennyire szeret megbotránkozni). Úgy érzem, némely tekintetben meg kell vétózzam a vérlázítást, különböző érveim és más emberek meggyőződése alapján.
Vallom ugyanis, hogy születésünktől fogva belénk van kódolva a gyilkolási ösztön, egyfajta reflexként, akár a levegővétel és a pislogás. Vagy a védekezés. Amikor valaki meg akar ütni minket, hirtelen az ellenség által kiszemelt pont elé tesszük kezünket, majd mi is támadásba lendülünk. Természetesen ezért még senki sem lesz hidegvérű gyilkos.
Az intuíció viszont mindnyájunkban ott él. Számos történelemkönyvben-is- olvasható példa támasztja ezt alá bizonyítékul. A régi időkben a király -és szinte bármely nemes származású- megtehette, hogy a neki nem tetsző vagy az általa ’bűnösnek’ ítélt ember életét kioltsa (hosszú, egyben fájdalmas kínzás után). Akkoriban ez teljesen elfogadott dolog volt (csakúgy, mint az alkoholizmus, az örömlányok tevékenysége, stb), egyátalán nem rejtették véka alá, sőt legtöbb esetben a kivégzések nyilvánosan történtek, hogy a nép is örömét lelhesse bennük. Hogy mi változott azóta? Viselkedési szabályok, etikett írja elő a helyesnek vélt magatartást, s egy gondatlanságból vagy előre megfontolt, aljas szándékból elkövetett emberölésért egész életünket megbélyegző, súlyos büntetések járnak. A 21. századi ember már jóval öntudatosabb, fejlettebb lelkivilággal rendelkezik, intelligensebb s mindenekelőtt sokkal kevésbé van rászorulva társai segítségére, védelmére, mint őseink. Gyermekként legtöbbünk megtanulja a viselkedési normákat, melyek egyik alaptétele az, miszerint a rosszért büntetés jár, s a verekedés, a lopás, a gyilkosság mind rossz dolgok.
Ám hiába szüleinktől kapott tudás, az ösztönt sarokba állítja s szoros keretek közé kényszeríti, de nem szabotálja. Ahhoz, hogy képesek legyünk uralkodni magunkon, hatalmas önfegyelem és önismeret szükséges. Persze, mi lenne a világgal, ha tetszés szerint lemészárolhatnánk az idegesítő szomszédot, a postást, vagy mindennél jobban gyűlölt felettesünket? Elképzelni is borzasztó, ugye? Az univerzum egy hatalmas, vérző dolog lenne.
De mint minden nap látjuk, vannak olyan emberek, akik valamiért képtelenek megtartani önkontrolljukat. Véleményem szerint a gyilkosok között lehet különbséget tenni. És persze a tettek közt szintén. Adott egy szituáció: hazafelé sétálva megtámadnak. Ki ne próbálná megvédeni magát, akár a másik élete árán?
Ez a dolgok egyik -szinte kézenfekvő- része.
„Valódi” gyilkosok azonban az Áldozatok és a Sorozatgyilkosok. Az Áldozatok túlnyomórészt érzékeny lelkű, nárcisztikus személyiségek, akik hirtelen dühből követik el tettüket, vagy több hónapig/évig halogatják. Sok esetben domináns szülők, mostohák, stb. a végzetes reakció kiváltói, akik addig terrorizálták testileg-lelkileg az Áldozatot, amíg az más kiutat nem talált, szinte fizikai kényszert érezve arra, hogy megölje azt az embert, aki bántotta. Miután megtette, a büntetés tudata ellenére is felszabadul (sőt, legtöbben önként feladják magukat). Az efféle gyilkosokat életük végéig kíséri a bűntudat, számos esetben öngyilkossággal ér véget a történet.
„Egyszer szívesen elbeszélgetnék egy sorozatgyilkossal!” Számtalanszor hallhattunk vagy mondhattunk már ilyet. S hogy miért? Na nem azért, mert az övéhez hasonló életet szeretnénk. Millió kérdést tennénk fel a kiváltó okokról, az ölés előtti és utáni pillanatokról és egyebek. A Sorozatgyilkosi elme mai napig fehér folt maradt a tudósok számára is, bár léteznek olyan teóriák, miszerint gyilkosság közben az agyunk hatalmas mennyiségű adrenalint termel, s a Sorozatgyilkos mindig ezt az élményt keresi (hogy honnan jutottak erre a következtetésre a tudósok, ne tőlem kérdezzétek:) ). Persze ez csupán a tudományos rész. A lelki okokat (pl.: skizofrénia, bipoláris –mániás- depresszió, impotencia, személyiségzavar) több oldalon keresztül sorolhatnánk.
Tehát, most hogy így hosszan kielemeztem az ölés ösztönről és a gyilkosokról alkotott összesített véleményeket, elmondom azt is, hogy az általam megkérdezettek (kb. 40 ember) 100%-a állítja, ha büntetés nélkül ölhetnénk, mindenki megtenné. Szerintem is. Ez esetben mi van azzal a minden 5. emberrel? Bennük nincsen meg ez az alapvető ösztön? Létezik, hogy valaki oly mértékben humanitárius lenne, hogy az évek folyamán lassan csillapodik, majd végleg eltűnik belőle? Vagy csupán egy nagyon egyszerű dolog van a háttérben: az önámítás. Egyesek félnek maguknak is bevallani, hogy képesek lennének ekkora kegyetlenségre. Természetes reakció. De nem láthatunk a lelkükbe, tehát inkább nem bocsátkozom feltételezgetésekbe.
Mindenesetre abban megegyezhetünk, hogy az emberi lény egy civilizált és korlátozott, de ezzel együtt tökélyre fejlesztett gyilkológép.
Egy kis finomság angolosoknak ( Részlet a Boncasztalból):
